1. fejezet

Reggel nyúzottan keltem, a tegnap késő estébe nyúló tanulás miatt, mégis szörnyen izgatott voltam. Cirka nyolc óra múlva bemutathatom a barátomat a szüleimnek. Halvány mosollyal néztem ki az ablakomon. A nap első sugarai óvatos gyorsasággal hatoltak át a fák sűrű lombjait, aranyra festve a szikrázó kék eget. A sugárzó napfelkelte mosolyt csalt az arcomra. Végtelenül boldog voltam. Mosolyogva pásztáztam végig a kertet, mikor anyut vettem észre. Két hatalmas szatyorral a kezében bajlódott az ajtóval. Gondolkodás nélkül leszaladtam segíteni.
-Szia!-köszönt meglepetten.
-Szia! Bevásárolni voltál?-kérdeztem, miközben elvettem tőle az egyik szatyrot.
-Igen. A vacsorához vettem...-kutatott a papírzacskóban-cukkinit!-mutatta felém.
-Ö...minek?
-Hát töltött cukkininek. Az a kedvence, nem?
-Szeretlek!-mosolyodtam el.
-Én is kicsim!-ölelt át
-Segítsek?
-Segíthetsz. Mondjuk tedd fel főni a darált húst!
Amíg ő irányított, én készségesen segítettem. Szerettem volna minél több munkától megkímélni. A kapcsolatunk szerintem széles e világon a legszorosabb anya-lánya kapcsolat. Mindig minden lehető időt együtt töltünk. Úgy érzem ez egy megmásíthatatlan, örök időkig létező kötelék.
-Kész is!-poroltam le magamról a lisztet.
-Rendben, köszönöm!-adott egy puszit a fejemre-Én berakom a sütőbe, te pedig öltözz át!
-Rendben!-kiáltottam vissza a lépcsőről
A szobámba érve eszeveszetten szórni kezdtem a ruhákat a szekrényből. Hatalmas ruhakupac közepére leásva magam próbáltam megkeresni a megfelelő darabokat. Mire kész lettem, mehettem is nyitni az ajtót. Sietős tempóval rohantam le, oda figyelve a sminkem épségére, nyitottam ki az ajtót.

Prológus

Egy penge. Ennyi is képes arra, hogy egy életre szóló döntést hozzon. Vagy ő is csak ki van szolgáltatva? Vár a válaszokra, amiket sosem kap meg? Egy hideg penge, ami arra vár, hogy én döntsek. De még én sem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a bőrömön emlékeztető hegeket hagyok. De ez más. A csuklómon párhuzamosan futó vörös csíkok másoknak elrettentő jele a gyengeségemnek, de nekem szimbólumok. Számomra mindegyik csík a reményt szimbolizálja. A reményt, hogy megtalálom a választ a kérdéseimre. Ezúttal nem akartam emlékeztetőt, mert nekem már nem voltak kérdéseim. Nekem már csak egy kérdésem volt. Milyen lesz odaát? Meg akartam tudni minél előbb. Engem már nem tart itt semmi. Én hívő ember vagyok. Hiszek abban, hogy minden vég egy új kezdet. Ezt a világot tartottam a végzetemnek, és most ez is lesz a végem is. Hogy jutottam ide? Mindig azt mondták, hogy nekem nem elég ez a Föld, hogy kiéljem a vágyaimat. Hova lett az a lány, aki annyit álmodozott? Megtörték. Elvették az álmait. És az a lány az ábrándozásaiból élt. Kisemmizték. Akkor meg miért maradnék?